A narancsszinû nap birodalma (Lakatos Menyhért)
( részlet)

Két dolog volt, amit mindig is szerettem. A matematikát, meg az írást. A példatárból minden egyenletet megoldottam – és minden szerelmes levelem elérte a célját. Verseket is írogattam, de ezeket nem mutattam meg senkinek. Aztán…
Egy kis házat akartam építeni a családomnak, de akkoriban nem lehetett téglát szerezni. Egyszer csak az egyik rokonomnak jó ötlete támadt: mi lenne, ha vályogot vetnénk, és abból építenénk meg a házadat?
Tényleg. Miért is ne?
Valamikor nem kalászok szedegetésébõl éltünk, eltartott minket a vályogvetés. De ma már mindenütt csak téglaházakat építenek, így szép lassan elhalt ez a foglalkozás.
– Nem felejti el az ember azt, amit már tudott – fejtegette az elgondolását a rokonom. – Összeáll a család, és megcsináljuk.
Így kezdõdött.
Amikor már téglát égettünk, és a téglát el is adtuk, és volt szárító szín is, amikor mind több és több gépet vásároltunk, és téglagyár lett, és futószalag a tégla szállításához, amikor minden hónapban rendes fizetést vihettek haza, kétszer-háromszor annyit, mint amennyit máshol kerestek a cigányok, akkor állt meg az ember, és csodálkozott.
Mert nemcsak arról volt szó, hogy 150 cigányembert foglalkoztató téglagyár épült a semmibõl, és ez a gyár az ott dolgozóké volt mindenestõl: tulajdonosok lettek. Hanem olyasvalamirol, ami már messzebbre mutatott a téglagyárnál: arról, hogy nem valami õseredeti átok üli meg a népemet. Csak egy lökés kell, jó ötletek, jó adag teremtõ készség, egy ember, aki erre teszi fel az életét, és – ha a szerencse is mellénk szegõdik – megtörténhet bizony a csoda.
Valami végleg eldõlt bennem akkor. Egyszer és mindenkorra beálltam közéjük.
De nem volt elég, hogy aki akart, az dolgozhatott. Másról is szó volt. A legfontosabbról. Hogy hogyan éljenek az emberek odahaza már ezután.
A máshogyan élés bizony elképzelhetetlen volt egy putriban. Azon a hat négyzetméteren, ahol embertelenül összezsúfolva éltek a családok, hogyan várhattunk volna el rendet, tisztaságot, felelõs gondoskodást a holnapról? Ezért hát elhatároztuk, hogy építkezünk. Három ház már fel is épült, fürdõszobásak. Lett a téglagyárnál egy melegedõ is, ott tanulták az ábécét az analfabéta fiatalemberek. Sokuknak meg is van errol az iskolai bizonyítványa.
A gyár mellett körülkerítettünk egy részt – ott volt a cigány óvoda. Ilyen nem létezett sehol az országban. Volt cigány iskolai osztály is, ahol a tanulás mellett a tisztaságra is rászoktatták – az asszonyokat. Minden héten megfürdette valaki azokat a gyerekeket, akik piszkosan jöttek iskolába, kimosták a ruháikat – aki lusta asszony volt, az mind elszégyellte magát, más csutakolja le, tetvetlenítse a gyerekemet? Majd én magam!
Négy évig mûködött az a téglagyár. Akkor a tsz – akinek a területre tulajdonjoga volt – rátette a kezét. Felmondta a bérletet: csak akkor maradhattunk volna meg, ha belépünk a téeszbe.
És vége lett. Elvették tõlünk.