Amiben született, azt senki se felejti el (Mohácsi Viktória)
( részlet)

De ami a legnagyobb élményt adta az életemben, azt mégis a sógoromnak köszönhetem. Annak a csodálatos táncosnak: Balogh Bélának.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor bemutattak neki. Hétvégén mi mind otthon voltunk, én is, ott volt az édesanyám, az apám is, o akkor már nem dolgozott Budapesten. Bemutatta ot a novérem a családnak, és o az egész hétvégén keresztül nem beszélt mással, csak az édesapámmal. Hogy mikrol, milyen fontos dolgokról, azt nem tudom, mert mi csak az étkezéseknél voltunk együtt velük – de maga az, hogy ennyire komolyan vette, így tisztelte az apámat, nagyon megmaradt bennem. Rögtön közelinek éreztem magamhoz Balogh Bélát emiatt. Aztán minél jobban megismertem, annál nagyobbra tartottam ot.
Egyszerre volt bölcs, okos, humoros, és olyan, akire mindenki odafigyel. Büszke, nyílegyenes tartású, nagybajuszú. A tekintete meleg volt, de össze is húzta a szemét, hogyha valami nem tetszett neki.
Már a megjelenésében is kifejezésre jutott az a természete, hogy nagyon közeli, nagyon emberi tudott lenni – de szigorú is. A tánctanításnál volt nagyon szigorú. Ott a pontosságot, a fegyelmezettséget a legmesszebbmenoen megkövetelte mindenkitol.
Részem volt abban a nagy örömben, amit csak a tánc adhat az embernek. Balogh Béla volt az, aki ebbe belevitt.
Úgy háromhetenként járt haza hozzánk a novéremmel, és egyszer, amikor én is ott voltam, megkérdezte, nem akarok-e elmenni egy tánctáborba.
Elmentem. Akkor voltam eloször idegen cigányok között – mert azok a cigányok, akiket addig ismertem, mind a rokonaink voltak, csak a nemcigányokat vettük mi idegeneknek. És most olyan cigányokkal vagyok együtt, akik se rokonaim, se ismeroseim – de már a második napon olyan közel kerültem hozzájuk, mint a rokonokhoz odahaza. Csak ez másféle közeliség volt: a tánc szédülete húzott egymáshoz minket.
És az a színesség, az a változatosság! Az ország lekülönbözobb részeirol jöttek a táborba a táncokat tudó romák, hozták magukkal a más és más magatartásukat, a más és más dalaikat és táncaikat. Köréjük gyultünk, eltanultuk tolük a tánclépéseket, annak a táncnak az egyediségét, szellemét, amit ok a szülofalujukból hoztak. Gyönyörködtünk bennük, de mégis annak örültünk a legjobban, ha valamelyik táncos nem értett a betanításhoz, mert ilyenkor Balogh Béla mutatta be a táncot. O mindet ismerte, akármilyen vidékrol való volt is. Fantasztikusan táncolt! Amióta járni kezdett, azóta tudott táncolni is. És mindig improvizált.
A novérem két gyereke is – 2-3 évesek voltak – beállt a táncolók közé, de beálltak más gyerekek is. Felnott és gyerek együtt örült annak, aminek nagyon lehet örülni. Reggeltol estig, éjfélig táncoltunk. A tánc volt a mindenünk. Kivétel nélkül mindegyikünknek.
Balogh Béla volt a tábor vezetoje, o gondolta ki a programokat. O alakította meg az ország elso roma táncházát is, az Újpesti Muvelodési Házban. O volt az igazgató, o tervezte a darabokat, o tervelte ki és mutatta meg a táncokat. A tíz pár táncost o tanította meg az ösztönösség mellett tudatosan, muvészien táncolni. Én is közöttük voltam.
Del o brishind. Esik az eso. Ez volt a címe az elso táncdarabnak, amit betanultunk. Egy falu történetét mutatta be. A végig zuhogó eso a hatalmat testesítette meg. A zsandárnak volt esernyoje, a cigánynak nem – az eso ot csapkodta folyton-folyvást ebben a szimbolikus darabban.
Mindennap legalább négy órát próbáltunk. Halálosan kifáradva, de végtelenül boldogan mentünk mindig haza.
Sikeres volt az eloadás. Kezdtük betanulni a második darabot – de mire azt bemutathattuk volna, Balogh Béla már nem volt az élok sorában. A temetésén rengetegen voltak. Iványi Gábor mondta a búcsúztatót. Utána még egy évig fekete ruhában jártunk – úgy, ahogyan a hagyományok eloírják.