Kizárólag festészeti ügyben fogadok! (Oláh Mara)
( részlet)

Egy migrénes, fejfájós napon, amikor csak három forintom volt, és vártam, hogy a lányom hazajöjjön, és elvigye eladni az utolsó arany ékszeremet – egy karkötõt –, hogy pénzem legyen az orvosra, azt írtam egy papírra a lányomnak – mert olyan rosszul voltam, hogy beszélni se tudtam –, hozzon nekem rajzpapírt és ceruzát. Valamivel el akartam vinni a figyelmemet a fájdalmamról. Elkezdtem firkálni. Negyed óra alatt meg is rajzoltam, emlékezetbol, Sophia Loren arcképét. És ami a csoda volt: arra eszméltem, hogy már nem fáj a fejem. Visszajött a lányom, és összecsapta a kezét: – Hiszen ez Sophia Loren! Jaj, hát nemcsak én látom annak, hanem a lányom is! És amikor azt is hozzátette, hogy: ez nagyon jó, anyu! Majd kiugrottam a bõrömbõl a boldogságtól.
Már nem kellett az orvos. Vízfesték annál inkább. Hozott is másnap a kislányom, de mire megjött vele, én már nem voltam az ágyban. Vissza se feküdtem estig, hanem kiszíneztem azt a bizonyos arcképet, amivel minden elkezdõdött.
Attól fogva – minden szabadidõmben ment a firkálgatás. Belekóstoltam, nem tudtam abbahagyni. Képzeld, elmentem múzeumokba is. Múzeumba, én! De tudni akartam, miben rejlik a titok. Hogyan van, hogy akárhogy is iparkodom, én nem tudom olyan igazándiból megfesteni a világot, mint a nagyok.
A festészeti könyvekben biztosan megtalálom, mi ennek a nyitja.
Vettem is egyet, az volt a címe: A festészet. Azt hittem, leírják abban folyamatosan, mint a szakácskönyvben, hogy végy ennyi lisztet, ennyi cukrot, de nem. Semmi ilyen nem volt abban a könyvben. És nem tudtam elképzelni, hogy akkor én... hogyan tudom megtanulni ezt. Hát nem mehetek iskolába, 43 évesen... soha nem is lesz festõénbelõlem.
Háthogyha valamelyik könyvben mégis benne van.
Nem volt benne se a másodikban, se a harmadikban… de aztán apránként észrevettem, hogy azoktól a könyvektõl mégiscsak okosodom. Megint vettem. Megint vettem. Eladtam a ruháimat, a kukákban turkáltam eladnivalóért, hogy könyveket, vásznat, ecsetet vehessek belole. És festettem, festettem. Nem tudtam abbahagyni. És ez boldogság volt.
Sehogy se tudtam eléképzelni eleinte, hogyan is lehet kikeverni a kék színt. Mármint a festéket. És amikor rájöttem, az micsoda öröm volt! Nem sikerült megfestenem magát a fájdalmat, pedig hányszor, de hányszor átéltem. És mikor nagyon fájt a torkom, egyszer csak láttam, hogy igen… most már… képes vagyok erre. Addig a fájdalom csak kínszenvedés volt. Most értelmet kapott: és ettõl már nem is kínzott annyira.
Sokszor találkoztam a könyvekben azzal a szóval, hogy ihlet. Mi az isten is az? Egyszer csak megvilágosodott elottem, hogy mi az. És megfestettem magát az ihletet.
De ahhoz nem kellett megvilágosodás, hogy a cigány embereket, a cigány életet meg tudjam festeni. Hiszen én is úgy élek, úgy érzek, azon mentem keresztül, mint a többi cigány. A portréim mind cigány portrék, az arcukon az az érzés, az a gondolat ül, ami az enyémen. És nemcsak róluk szólnak a képek, hanem hozzájuk is. Nekik beszélek szavakban is, ha alkalom adódik. Azt akarom, hogy elhiggyék az igazságot. Csak az a baj, hogy nem hiszik el. Bánt, hogy még a cigányok se hiszik el. Ha mondok valamit, néznek, mint a moziban, és nem hiszik el. Azt akarom, hogy õk is szabadok legyenek, szívják az igazságot, ami nekünk éppúgy jár, mint annak, aki nem cigány.
Hogy emberszámba vegyenek. Hogy ne kössenek belénk.
A kiskocsmákban belém kötöttek. Ha vissza mertem szólni, rendõrért kiabáltak. De amióta megismerték a nevemet, másféle emberekkel is találkozom, gyémántom.
Tudod te, hogyan néznek most már rám ezek a másféle emberek? A mûveltebbek? Egy esetet elmondok. Kicsit mulatságos, de hát ez abból van, hogy én semmi nyelvet nem tudok a magyaron meg a cigányon kívül. Meg abból, hogy kimondom, ami a nyelvemen van, akárki is az, akivel szemben állok.
Elküldtek egy háromnapos nemzetközi konferenciára. Nézelõdtem, egyszer csak mellém ült egy férfi. A New York Times-tól – de csak késõbb tudtam, meg, hogy onnan. Próbált ilyen nyelven szólni hozzám, próbált olyan nyelven. Persze hogy egy árva szót se értettem belole.
Gyönyörû, fekete hajú férfi volt, hozzám illett. Azt mondta, olasz származású. Italian. Ezt megértettem. A következõ, amit nagyon is jól megértettem, az volt, hogy „parti”. Menjek el vele egy partira. Az ujjaival mutatta, hogy este hétre. Az Átrium Hotelbe. Ezt silabizáltam ki a beszédébol. Tudod, mire mondja a cigány, hogy gyere el velem egy partira? Ha meg akarja b...-ni. Hát én arra nem megyek el...
Nem is mentem. Mit képzel ez?!
Másnap ott vagyok a konferencián, ahova meghívtak. Elém jön egy fiú, akit tolmácsként adtak nekem: – Magát már úgy vártuk, mint a Messiást! – Mi az isten! Engem? – Hát tegnap miért nem jött el a partira? Mondtam, engem nem lehet csak úgy lefektetni. Eljön Magyarországra, és azt hiszi, a cigány kurvákat csak úgy ágyba viheti. – Hogyhogy ágyba? – Hát azt mondta, gyere velem egy partira.
Tündérem, úgy képzeld el, mindenki dõlt a nevetéstõl. A hasukat fogták a nevetéstõl. És aztán, egymás után csinálták velem az interjúkat. Annyira megszerettek, megbecsültek, hogy én ilyen tisztességes vagyok.
És késõbb is, írtak rólam az újságok, és két órát – belegondolsz, tündérem? – két órát hallgathatott akárki a Rádióban, és sokan hallgathattak, mert utána tömegével kaptam a leveleket.